Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiss Kálmán: Versek magáneseményekre

Az ifjú párhoz

 

Egymásba kulcsolt kezeteket nézem,

ujjatokon az arany csillogását.

Úgy ragyogtok, hogy én is szinte érzem

az ifjú test és lélek boldog lázát.

 

Ahogy itt álltok, kedvesen és szépen,

dajkálgatva a közös élet álmát,

derűtöket én vad vészektől féltem,

és képzelek fölétek víg szivárványt.

 

Csordultig teli ünnepi pohárral

köszönt titeket a lakodalom,

a jókedv szilajul egekig szárnyal,

 

táncol és dalol a sokadalom.

Egyszer csak csönd lesz, véget ér a lagzi,

s egymást ölelve fogtok élni s halni.

 

 

Vigasztaló

 

Elmúlt a nyár. Most már az ősz van itt.

De ne hidd, hogy a boldogságnak vége!

Érik a szőlő, áttetszővé duzzad,

szinte kicsordul mézes édessége.

 

Hiába jön majd tél, hó, zord hideg.

Ne félj! Nem lesz hatalma itt a rossznak.

Mert odabenn a jó meleg szobában

majd almák és emlékek illatoznak.

 

 

Allegorikus szonett a nyugdíjba vonulóhoz

 

Fölkelhetsz a gályapad deszkájáról,

az evezőt, mely tenyeredbe mart,

leteheted végleg. Vár rád a part,

hol kortyolhatsz nagyot a szabadságból.

 

Fölegyenesedni – micsoda mámor!

Nézni: a többi görnyedezve hajt,

el-elfojtva föltörő munkajajt,

s meg-megcsörrentve a bokán a láncot.

 

A távolodó partról ints nekünk!

Veled marad a sós szél s tengerillat,

s amíg mi itten rabként szenvedünk,

 

téged emlékhullámok tánca ringat.

S följajdulsz: mégis velük volna jó!

Hiába már, mert elment a hajó.

 

A nyugdíjas óvónő búcsúztatója

 

Óvónő voltál, bizony már csak voltál,

hisz nyugdíjba mész, itt a pálya vége,

viháncolás és vad lárma helyett

a csend övez majd, nyugalom és béke.

 

Ha fáradt voltál, stresszes, elgyötört,

ugye, hogy ez volt az, amire vágytál,

nem verselni, nem mondani mesét,

s feledni végképp a hétfejű sárkányt.

 

Igen, igen, ez, ez lett volna jó,

hanyatt dőlni és a szemed becsukni,

se óvoda, se gyerek, semmi munka,

csak egy kicsikét pihenni, aludni.

 

Megteheted már, meg, akármikor.

De hát miért könnyes tekinteted?

Ne félj, a szíved körül mindig ott lesz 

a sok mosolygó kedves kisgyerek.

 

 

 

 

 

Elmenők dala

 

Tavasz, nyár, ősz, tél. Jönnek szépen sorban.

Az idő, mint a körhinta, forog.

Mivel felültünk, hát le is kell szállni,

s helyünkre ülnek ifjú boldogok.

 

Nem rossz ez így. Jó nézni csendes őszben:

gyümölcsterhétől hogy roskad az ág,

s egy-egy levelet az ölünkbe ejtve

mint búcsúznak szép nyaruktól a fák.

 

Míg révedezve nézzük a világot,

egyszer csak látjuk: minden csupa dér.

Test s lélek ekkor vándorútra indul,

s a végtelen hazába visszatér.

 

 

 

  Búcsúvers Jutkának   

Sleicher  Árpádné halálára

 

Búcsúzunk tőled tört lélekkel, Jutka,

könnyes virágot nyújt gyászunk feléd.

Örök álmod koporsófedelét

felnyitni még vad fájdalom se tudja.

 

Itt hagytál minket, maradtunk magunkra.

Komisz magányunk te ne értenéd?

A némaságod iszonyú beszéd.

Döbbenten nézünk rád, a léten túlra.

 

S látjuk: sietsz szálegyenes derékkal

iskolafolyosón a végtelenbe,

jóságot, szép szót viszel két marékkal,

 

tépő balsorssal büszkén perlekedve.

Sorsod egy lett már a csillagokéval,

látjuk: belépsz az égi tanterembe.

 

 

 

 

    Halottbúcsúztató

 

Meghalt. Nincs már. Vak űr maradt utána.

S mi szólítgatjuk sírva, mindhiába.

Eszünk riadt, hiszen ő, aki nemrég

beszélt mihozzánk, néma árny csak, emlék.

De szívünk tudja, a halottak élnek,

részei ők egy titokzatos létnek:

mert ami volt, nem bír nem lenni többé,

az létezik, s létezni fog örökké.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>


Statisztika

Online: 3
Összes: 40450
Hónap: 576
Nap: 30