Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiss Kálmán: Társadalmi versek

    

     Nőnapi férfivallomás

 

Mindegy, hogy Erzsi, Zsuzsanna vagy Györgyi,

a fontos, hogy nő, és mi, férfiak,

kész vagyunk érte szeretni vagy ölni,

meghalni olykor, máskor élni csak.

 

Mindegy, hogy Kati, Margitka vagy Jutka,

csak nő legyen, ki szinte egy velünk,

ne hagyjon vágyban és kínban magunkra,

legyen örömünk, édes jobb felünk.

 

Mindegy, hogy Panni, Eszti, Mari, Rózsa!

Asszonyért sír az örök férfiláz!

Mégis, ó, mégis, nem tehetünk róla,

 

ő Ő legyen, és ne valaki más!

Övé ma minden, virág, mosoly, nóta,

s övé a vers is és e vallomás.

 

 

 

 

 

Nőnapi köszöntő

 

Tisztelt hölgyek, kedves lányok,

gyönyörködve  nézek rátok,

mintha látnék szép virágot.

Nyurga szegfűt, ringó rózsát,

s rajtuk szellők könnyű csókját.

Mért nem vagyok Csokonai?

Még szebben tudnám mondani,

hogy a női báj és kellem

varázserő halál ellen.

Halál ellen gyönyörvirág,

hóból növő tavaszi ág.

Hóból növő tavaszi ág,

feszít engem valami vágy.

Jaj valami, jaj valami!

De nem merem bevallani.

Bókjaim hát abbahagyom,

széptevésem nem folytatom,

versem már a csendhez jut itt,

de ríme még cseng egy puszit.

 

 

 

 

        Új húsvéti ima

 

Nézd televény laza földünk!

Sziklák komorulnak a tájra,

fölöttük torlódó égben

mítoszok tünde világa.

Ellipszisek két sarka között már

szikrázik a nagy Kronosz isten,

kőkönyvek lapjai nyílnak,

kő kövön nem marad itten.

Föld alatt ős Babilonban

kéken nyerít fel a csődör,

az eltemetett csodamén.

Cserepes a szám az időtől,

szomjú fogaimra tapad

a régvolt fegyverek éke.,

villódzó űrsugarak.

Herkules jön lila fényben,

nagy ametiszt ragyogás,

nesszuszi inge elfoszlik,

de nem száll a hálafohász.

Az izmok a napra feszülnek,

átsüt a húson az ég,

bíborló függönye lebben,

s Vénusz, a tünde kilép.

Énekek éneke fürdeti testét,

meztelen melle csúcsát

duruzsolva nézik a gépek,

fénytornyok, vaspaloták.

Megy, megy tovább mosolyogva,

ezekre ő nem hederít,

boldogan tündökli vissza

szép lányok szép szemeit.

Húsvét, húsvét, húsvét napja jött el!

Görcsölődik a költő döbbenetbe,

minden harangok tornyosodnak benne,

minden színek ágaznak-bogaznak,

minden sugarak sugárt sugaraznak.

Új és új keresztre feszül egyre,

madárszárnyra, égi bűnre s kegyre,

míg fellibben nagyszombat rózsaujja

a feltámadó ősrégire, az újra.

Minden harangok szállnak szét szeméből,

az örök dal lett egyetlen szenvedésből.

És felzúg tornyok tornyáról zuhogva,

villódzó, színt bozsgó patakokba,

pisztrángpiros erekké hevülve,

bennem, benne, benned istenülve.

A mindenségen átzuhog s megáldja.

A gótikának merész imaháza

rakétáit fellövi az űrbe,

megyünk utána kinyílt titkot űzve,

megáldva és végre üdvözülve. –

Hirtelen minden végső égig ér!

Kalózörömök Csendes-óceánján

most lett pogányok mind megtérjetek,

fénylő hurok száll le fejetekre,

nézzetek fel és esedezzetek!

Mi lettünk a végső rossz s a jó,

örvénybe ring a fekete hajó.

Sugarakkal járjuk a világűrt,

a boltozatok minden magasát,

csevegünk a mélységes idővel,

s az őserő isteni tüdejével

rezgeti hangunk, dalunk mindenütt

a fényhuzalok pókhálózatát.

Rádiótávcső figyel bennetek.

Így akarjuk: mind megtérjetek!

 

Ámen!

 

 

 

 

 

   Húsvéti párbeszéd

 

Fiú:

 

Bimbós rózsa áll előttem,

rejtőzködő szirma,

hogyha én őt meglocsolnám,

gyönyörűn kinyílna.

 

Engedd, rózsa, hadd hulljon rád

illatozó harmat!

Ha megborzongsz, a szívemmel

féltőn betakarlak.

 

Lány:

 

Mutasd csak a locsolódat,

hadd látom, miféle!

Ijesztően nagy otromba

vagy kecsesen szép-e?

 

Hogyha tetszik, akkor engem

bőven meglocsolhatsz,

illatozó szép szavakkal

a szívemhez szólhatsz.

 

 

 

       A mi tyúkunk

 

A mi tyúkunk bizony olyik,

amely nagyon ritkán tojik.

Buta, bolond, kerge állat,

híján vagyunk a tojásnak.

 

Mert hát baj van a tojóval,

szerzek tojást locsolóval.

Pirosat meg sárgát, kéket,

mindegyikből kettőt kérek.

 

Azért kérem párosával,

mert ki látott egy tojással

akármilyen fiút, férfit.

Kérésem ugye megértik?

 

Ha megértik, meghálálom,

eredeti két tojásom

én cserébe felajánlom.

 

 

 

 

 

 

       Locsolóvers

 

Tojást fest a tapsifüles,

ő, mint piktor, nagyon ügyes,

én is igen ügyes vagyok,

verselgetek, locsolgatok.

Szép virágot, hogyha látok,

előtte rögtön megállok,

megzengetem ékes szómat,

előveszem locsolómat.

Ami nem nagy, ámde kedves,

kit megcéloz, illatnedves

lesz, és mint a gyönyör, ragyog.

Vajon tőle mit is kapok?

 

 

 

 

       Vers a versről

 

A verset nem csak mondani,

de mondogatni kell,

addig, amíg az agyad is

cseng-bong rímeivel.

 

Addig, amíg a fejeden

dörgő villám fut át,

s lüktetni kezdik ereid

a vers vad ritmusát.

 

Addig, amíg megigéz halk

ringása a szóknak,

s leng lelked a semmiben, mint

holdfényben a csónak.

 

 

 

 

             Az olvasóhoz

 

Nagy semmi vagyok én pusztán magamban,

még rímet sem találok nélküled.

Hogy ténylegesen létezzen a versem,

kell szemed, szíved, agyad és füled.

 

Ez lám olyan pont, mint a libikóka,

amin egyedül nem hintázhatok.

Ha megtréfálsz, a csillagok között

kalimpáló szívvel fönnakadok.

 

Ha most hirtelen egyikünk leszállna,

de csuda nagyot puffanna a másik!

Fájó popóval csücsülne a porban,

mint a gyerek, ki önmagával játszik.

 

A Bibliában is meg vagyon írva:

a másik ember az édes feled.

Míg ég s föld közt jön-megy a mérleghinta,

én játszom, játszom verset teveled.

 

 

 

 

Édesanyánk

 

Őt köszöntjük most, az édesanyát,

ki világra szült minket s felnevelt;

ha szorongtunk, mesélt vagy énekelt,

s nem éreztük a bút, bajt s a halált.

 

Gyermekszivünkben virágzott a vágy,

ha nékünk kellett, hát mindenre telt,

olyan volt ő, mint ki kincsekre lelt;

és csak álmában sírta el magát.

 

Adott, adott ő pólyás meleg álmot,

a szánkba szót és finom étkeket;

a sötétben ránk riadtan vigyázott,

 

adott minékünk mosolyt, fényeket.

Úgy adjuk néki mostan a virágot,

ahogy ő adott nékünk; életet.

 

 

              Anyámhoz

 

Megszültél engem s álmokba pólyáltál,

s féltőn vigyáztad minden moccanásom.

Zavart mosollyal állok most előtted,

s szégyenlősen nyújtom feléd virágom.

 

Rám nézel s látod: anyák napja van.

Ölelj meg, nehogy elsírjam magam!

 

 

         Ököl és könyv

 

(könyvheti vers Püski Sándornak)

 

 

A görcsös, inas, réveteg kezek

leejtették a földre az imát.

Hallgattak ott fent a komor egek,

fájt, lüktetett a csupa seb világ.

Egy ember ekkor, ki görnyedve szolgált,

érzett valami iszonyú erőt,

vad indulattal félrelökte dolgát,

s fölállt daccal az Úristen előtt:

„Vonszolni tovább gyötrelmes igát

állatként, Uram, nekem nem lehet.

Vak gödörből, ha valaki kilát,

bűvölik őt a tornyos nagy hegyek.”

   Szétnyílt ökölbe – tehetett-e többet? –

   ekkor az Isten beletett egy könyvet.

 

 

 

 

  Ének karácsony előtt

 

Hull a hó, hull, hull a szívre,

hull a csendes fenyőfákra.

Karácsony lesz, készülődnek,

készülnek a megváltásra.

 

Felöltöznek fényességbe,

ragyogásba, csillogásba,

szeretetbe, szerelembe,

szaloncukros mennyországba.

 

Hull a hó, hull, hull a szívre,

hull a karácsonyi fákra.

Csillogó, szép hóesésben

angyal száll be a szobánkba.

 

 

 

          Karácsony

 

Karácsony van. Mostan itten

köztünk van a gyermekisten.

Úgy nézünk a fenyőfára,

mint Mária Jézuskára.

Ismétlődik az az óra,

szükségünk van Megváltóra.

Gyűlölettől torz az agyunk,

félve félünk, gyarlók vagyunk.

Inkább vesztünk mi, mint nyerünk,

Isten tudja, mi lesz velünk.

Karácsony van. Lélekünnep,

feldíszítjük a szívünket.

Most nem eszköz, cél a másik,

utazunk a mennyországig,

bölcsőtől a keresztfáig,

irgalmatlan kínhalálig.

Hogy azután harmadnapon,

ahogyan az írva vagyon,

megtörténik, ami soha,

valósággá lesz a csoda.

Káromkodva, sírva, küzdve,

térdre rogyva, üdvözülve

miután már mi sem leszünk,

vele mi is mennybe megyünk.

Karácsony van, szép karácsony.

Csillag remeg fenyőágon,

felsír a kisded az éjben,

sír mindannyiunk szívében.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Július / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 39373
Hónap: 517
Nap: 18