Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kiss Kálmán: Iskolai ünnepek

 Szervusz, iskola

 

Szeptember van, s ím, újra itt vagyok.          

Elnyíló rózsa a nyár mosolya.

Szorongva mondom: szervusz, iskola.          

Hová tűntek a gondtalan napok?

 

Ami volt, nem tér vissza már soha,

a Balaton, a locska kék habok,

tücskök közé zuhanó csillagok.

Ronggyá foszlik a holdfény fátyola.

 

És mégis, mégis szervusz, iskola.

Hívogatnak a megszokott padok.

Társak, barátok végtelen sora,

 

köztetek kedvem ismét felragyog,

s nem fáj a nyár elmúló mámora.

Szervusz, hát szervusz, szervusz, iskola!

 

 

 

   Az érettségi előtt álló diákhoz  

      (vers szalagavatóra)

 

Mint a hegymászó, kapaszkodva küzdve,

a csúcshoz törtél magadnak utat.

Boldoggá tehet most ez a tudat,

s a szalagodra méltán lehetsz büszke.

 

Irigyel érte, ki melledre tűzte,

cserélne veled, minden rád mutat.

Példa lettél, mit vizsla szem kutat,

s a problémákat erőd mind legyűrte.

 

A szalag jelzi, végső próba vár rád.

Csábít a csúcs, taszít a meredély,

s míg cipeled a kétség súlyos zsákját,

 

tudnod kell, van segítség s jó esély,

csak még egy kis kitartás és erő,

s fönnállsz a csúcson: tiéd a tető!

 

 

 

       Szonett ballagóknak

 

Néktek ragyog ma, tiétek az ünnep,

a szó, a könny, a mosoly s a virág.

Körétek gyűlik szinte a világ,

s mi néktek adjuk búcsúzó szívünket.

 

Az életet, mely jutalmaz és büntet,

s melyben az ember örökké diák,

most jelképezi zöld májusi ág,

s halljuk: reménytől szívetek hogy lüktet.

 

Szép lassúsággal, búsan szól az ének,

föl-fölrepülne, leszáll, tétováz,

a sok kopott pad integet felétek,

 

tán könny is csordul, nem tudni okát.

Elsápadva a messzeségbe néztek,

s a szívetekben fölzeng, hogy: tovább!

 

 

 

 

                   Végre!

 

Nagyon elég volt. De kemény a pad!

A sok kényszert már nem lehet kibírni,

folyton figyelni, olvasni vagy írni.

Azt mondja minden: Végre légy szabad!

 

De görnyedsz csak, akár a gályarab,

s a napló éppen nálad fog kinyílni.

„Tanár úr, most ki kell mennem pisilni” –

mondanád, ámde meghúzod magad.

 

Kilenc hónapja így megy ez, bizony.

De június van, végre itt a nyár,

megrándul bennünk minden rab izom:

 

szabaddá válik diák és tanár.

Ragyog, ragyog ránk minden, ami jó:

végre kitört a nagy vakáció!

 

 

 

Tanítónk

 

Betűket adott nékünk s számokat,

s mi úgy éreztük: gazdagok vagyunk.

Micsoda öröm volt, hogy olvasunk!

És olvastunk és olvastunk sokat.

 

Adott, adott ő szép mámorokat.

Büszkén éreztük: lázas az agyunk,

minden dologra van pontos szavunk,

s a legfőbb kincsünk lett a gondolat.

 

A katedrán állt ő, és csak adott.

Hogy is feledhetnénk a mosolyát?

Tőlünk gyakran csak csínytevést kapott,

 

bolondokháza lármás iskolát.

Előtte most horgasztott fővel állunk,

zavartan nézve néhány szál virágunk.

 

 

 

  Búcsú az osztálytól

 

Milyen más minden! Csupa dísz a tábla,

s május virágzik a vén padokon.

Öltözetem szavam fénybe, virágba,

könnybe, mosolyba, mert búcsúzkodom.

 

Nem fogok többé önök előtt állva

meditálgatni a verssorokon,

az elmém és szívem sarkig kitárva

elmodolyodni a mosolyokon.

 

Ballagok én is, enyém is az ünnep,

e sok virág s e könnyes meghatottság,

s tán szívünk is, mely most szorongva lüktet.

 

Sosem volt még ilyen csöndben az osztály.

Az osztályfőnök megérti a csendet,

verssé változik: elmond egy szonettet.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 
 

 


Utolsó kép



Archívum

Naptár
<< Október / 2018 >>


Statisztika

Online: 1
Összes: 41238
Hónap: 835
Nap: 28